Bence
A COVID-generáció nemcsak áldozat, hanem segítő is
A járvány tetőpontján, 2021-ben a New York állambeli Sackets Harbor tinédzserei mentősofőri képesítést szereztek, és átvették a helyi sürgősségi egészségügyi szolgálat működtetését, amikor a koronavírus miatti aggodalmak miatt a megszokott, jóval idősebb önkéntesek kénytelenek voltak visszalépni.
Los Angelesben a Teen Line nevű nonprofit szervezet fiataljai éjjel-nappal fogadták azoknak a kortársaiknak a hívásait és üzeneteit, akik a bezártsággal járó iskolai lezárások idején mentális nehézségekkel küzdöttek.
Máshol már 5 éves gyerekek is segélycsomagokat állítottak össze rászoruló közösségi tagoknak, a tinédzserek pedig beindították iskoláik 3D-nyomtatóit, hogy arcvédő pajzsokat készítsenek az alapvető munkát végző dolgozók védelmére.
„Igaz, hogy a pandémia sok fiatal számára rendkívül nehéz időszak volt” – mondta Lori Peek szociológus, a University of Colorado Boulder Természeti Kockázatok Központjának igazgatója. De – ahogy a CU Boulder Today beszámolója is írja – van egy halkabb, ám ugyanilyen fontos történet is, amelyet szintén el kell mesélni.
„Néhány fiatal számára ez egyfajta ébredés is volt – annak felismerése, hogy válsághelyzetben igenis képesek tenni valamit.”
A Journal of Hazard Literacy című folyóiratban megjelent új tanulmányukhoz Peek és kollégái több mint 115, a pandémia idején született sajtócikket elemeztek, hogy új nézőpontból mutassák meg azt, amit sokan a COVID-generációnak neveznek.
A mai gyerekeket és fiatal felnőtteket, akik egy globális világjárvány árnyékában nőttek fel, miközben nőtt a természeti katasztrófák és a tömeges lövöldözések veszélye is, gyakran áldozatként ábrázolják. Peek azonban legfrissebb kutatásában – pályafutása során végig azt vizsgálta, hogyan hatnak a katasztrófák a gyerekekre és a fiatalokra – azt mutatja meg, milyen sokszor figyelmen kívül hagyott erősségeket tudnak mozgósítani krízishelyzetben. Például olyan módon tudnak kapcsolódni más fiatalokhoz, ahogyan a felnőttek nem. Magabiztosan használják a digitális technológiákat. És gyakran több energiájuk, illetve szabadidejük van, mint a leterhelt felnőtteknek – mondta. Emellett azt is jól felismerik, kinek van szüksége segítségre, és kreatív megoldásokat találnak a problémákra – ezt a szerzők úgy írták le, hogy „katasztrófákhoz jobban értő”, vagyis disaster-literate generációról van szó.
„Ahogy világszerte nő a katasztrófák száma, egyre inkább egy ilyen, a katasztrófák működését jobban értő generáció nő fel” – mondta Peek. „A kérdés most az, hogyan tudjuk hasznosítani mindazt, amit ezek a fiatalok adni tudnak.”
A kutatáshoz Peek Zoe Lefkowitzcal és Melissa Villarreallel dolgozott együtt; mindketten a Természeti Kockázatok Központ kutatási asszisztensei és a szociológiai tanszék doktoranduszai. Közösen egy, a pandémiához kapcsolódó sajtócikk-adatbázist állítottak össze a 2020 és 2023 közötti időszakból.
Az általuk talált több ezer cikk többsége a gyerekek sérülékenységére és arra összpontosított, hogy a felnőttek mit tesznek értük. Ezután 115 olyan történetet vizsgáltak meg kvalitatív módszerekkel, amelyekben a gyerekek saját hangja is megjelent; ezeket elemezték és kódolták. Nyolc jól elkülöníthető formáját találták annak, hogyan viselkedtek a gyerekek önzetlenül – az eszközök, pénz és élelmiszer készítésétől, gyűjtésétől és szétosztásától kezdve a művészeten át a kortársaknak nyújtott érzelmi támogatásig, vagy akár az oltáskutatásban való részvételig.
Peek szerint a történetekben szereplő gyerekek szinte ösztönösen felismerték, hogy egyes csoportokat sokkal súlyosabban érintett a járvány, mint másokat – például az időseket, a fogyatékossággal élőket, az alacsony jövedelmű családokat és a hajléktalan embereket.
„A katasztrófák nem egyformán sújtanak mindenkit, és a gyerekek ezt pontosan érzékelik” – mondta Peek.
Lefkowitz más, „mikro” szintű önzetlen cselekedetekre is felhívta a figyelmet. Az ország számos pontján gyerekek olyan üzenetekkel festettek kavicsokat, mint például: „A legjobb még hátravan”, vagy „Ez is el fog múlni”, majd ezeket a környékük járdái mentén helyezték el.
Egy másik gyerek „mini szalagavatót” szervezett a bébiszitterének, hogy segítsen neki megünnepelni azt a fontos mérföldkövet, amelyet az iskolai lezárások miatt kihagyott.
Az egyik 17 éves fiatal, Shashank Salgam így írta le ezt az élményt: „Engem és a kortársaimat keményen megviselte a karantén miatti elszigeteltség, de most úgy térünk magunkhoz, hogy elszántan akarunk kapcsolódni egymáshoz, a határokon túl is.”
Egyelőre nem világos, ezek az élmények hogyan formálják ma a gyerekek életét, de a felnőttekről szóló kutatások adnak némi támpontot.
Egy kutatás például azokat a felnőtteket vizsgálta, akik önkéntesként segítettek a New York-i 9/11-es terrortámadások után. Évekkel később arról számoltak be, hogy ez az élmény segített feldolgozni a saját traumájukat, erősebb kapcsolatot adott nekik a közösségükkel, és megerősítette bennük azt az érzést, hogy képesek változást elérni.
„Szeretném azt hinni, hogy a kutatásunkban szereplő gyerekek értik, milyen hatással volt az, amit tettek, és hogy ez megváltoztatta azt is, hogyan gondolnak önmagukra” – mondta Lefkowitz. „Azt is remélem, hogy emlékezni fognak arra az együttérzésre, amit átéltek, és ahogy idősebbek lesznek, ez arra ösztönzi majd őket, hogy más egyenlőtlenségekkel is foglalkozzanak, amelyeket maguk körül látnak.”
A kutató azt tanácsolja a döntéshozóknak, hogy hozzanak létre és támogassanak ifjúsági tanácsadó testületeket, hogy a fiataloknak is legyen szavuk a közösségeiket érintő sürgető ügyekben és válsághelyzetekben.
A szülőknek pedig, akik bizonytalanok abban, hogyan beszéljenek gyerekeikkel egy elhúzódó katasztrófáról, ezt tanácsolta: kérdezd meg tőlük, ők miben szeretnének segíteni.
